Csinos és izmos emberek mindenhol, mindenkinek szuper szociális élete, jó párkapcsolata, csodálatos barátai vannak, sikeres az életben és van pénze utazgatni. Csoda, ha megkattan az ember ennyi tökéletes élet láttán? És nem csak megkattan, de rá is függ ezeknek a nézegetésére?
Néha elgondolkodom az életemen és hálát adok. Tudom, valószínűleg olvasóink nagyrészénél fiatalabb vagyok és komolytalanul hangzanak tőlem a nosztalgikus, régenmindenjobbvolt jellegű írások (külön szeretném üdvözölni a kedves állandó kommentelőmet, aki mindig „le teslabuzifosfiataloz”). De én le tudtam élni az általános iskolás, alsó tagozatos éveimet internet nélkül. Még a számítógépteremben sem volt lehetőség arra, hogy az internetre felmenjünk, csak játékok voltak telepítve. Mobiltelefonom már volt harmadikos koromban, de tényleg csak arra lehetett használni, hogy telefonáljak vele.
Felsős koromban, körülbelül 7-8. osztályba jártam, jelent meg az iwiw és MyVip mánia, a mostani Facebook és Instagram elődjei. És persze jött az MSN is, ami a mostani Messenger édesanyja. De miért is voltak ezek akkor gyökeresen más dolgok, mint most? Mert nem voltak állandóan a zsebünkben. Ahogy hazaértem és végeztem a leckékkel, tanulással bekapcsoltam a gépem és akkor tudtam felmenni böngészőből MyVipre és nézegetni az ismerőseim képeit (de csak azokét, akikre rákerestem konkrétan, nem volt feed). MSN-en meg csupán azzal a pár emberrel tudtam beszélni, akiknek konkrétan elkértem vagy megadták az MSN elérhetőségüket, nem lehetett akár idegenként is akárkire ráirogatni.
És miért szerettem annyira az MSN-t? Mert meg volt a varázsa. Mindenki ment haza suli után, és folyamatosan jelentkezett be késő délután vagy este. És amikor már kezdeni kellett készülődni aludni, fürdeni, akkor kijelentkeztél és ennyi volt a chatelés aznapra. Néha az jár a fejemben, hogy mennyire gáz már, hogy nem szoktunk elköszönni a barátainktól, ha vége a beszélgetésnek. Mert tudjuk, hogy sosincs vége. WC-re is telefonnal jár az ember.
Valamelyik nap végre volt időm egy filmre, és már láttam valahol a Társadalmi Dilemmát a szalagcímekben, hogy milyen nagy hatású film, így úgy döntöttem a pohár borom mellé tökéletes lesz. És azóta is a hatása alatt vagyok…
Jeff Orlowski Netflixes dokumentumfilmje kétségtelenül az egyik legelgondolkodtatóbb másfél órát adta nekem. Elég sokat cikkeztem mindenféle adatlopkodásos botrányról az elmúlt hónapokban, főleg a Trump-TikTok fejetlenség okán, de úgy gondoltam, én okosan használom a közösségi médiát, velem ez nem fordulhat elő.
Nem fogok semmivel spoilerezni, mert ez nem egy olyan film, aminek le lehet lőni a poénját vagy bármi olyat mondana, amit még nem tudunk. Magáról a film történeti szálairól sem fogok sokat mesélni, vagy túl sok mindent elmondani, mert az szeretném, ha megnéznétek.
A Társadalmi Dilemma egy sor régi Facebook, Instagram, Twitter, Pinterest, stb. magas pozícióban tevékenykedő ötletgazdát szerepeltet, akik elég megtörten ülnek a kamera előtt. Hiszen tudják, mekkora „betegséget” eresztettek az emberiségre, amikor azon kezdtek el dolgozni, hogy lehet még több pénzt keresni egy internetes céggel.
A Szilícium-völgy nagy nevei elárulták, hogy ezek az „adatlopkodásos” botrányok egyáltalán nem véletlenek, vagy hibák. Ahogy készítünk egy közösségi média profilt és elkezdjük azt használni, minden, amit teszünk rögzítésre kerül. Egy hatalmas szerverparkban tárolódik, és ahogy az évek során egyre többet használjuk ugyanazt a platformot (ráadásul a Facebook & Instagram házassága óta működik a cross-platform is), egyre pontosabb képet kapnak rólunk. Hogy kik? Még csak nem is emberek. A mesterséges intelligencia figyel minket.
A sorozatban elhangzott, hogy maguk az algoritmusok készítői sem ismerik teljesen, hogy hogyan működik az. Ugyanis egy idő után „életre kel” a mesterséges intelligencia és önmagát kezdi el fejleszteni és javítani, hogy pontosabb képet kapjon az illetőről. Ami azért valljuk be elég ijesztő, hisz ha a készítői nem biztosak benne, hogy hogyan tudja magát fejleszteni, akkor tényleg van okunk félni a sci-fi filmektől?
Számomra a legijesztőbb az volt, amikor arra figyelmeztettek minket a sorozatban, hogy azt is tudja például az Instagram, hogy hány másodpercig időztünk el egy bizonyos kép felett. És akkor beugrott. Ha nem is beszélek bizonyos illetőkkel olyan sokat Messengeren, de sűrűn megnézem mondjuk a profiljukat, akkor hamarabb fog ott villogni nekem az éppen elérhető jelzés Messengeren, mint olyanoknak, akikkel napi kontaktba vagyok, de szinte soha nem nézem meg külön a profiljukat. És akkor ott van az, hogy pont jó sorrendben jelennek meg mindig a posztok és a sztorik Instagrammon, az van legelöl, akiknek szoktam néha küldeni mémeket vagy reagálok/reagálnak a sztorijaimra. Tudják tehát a személyes kapcsolatainkat is, hogy ki az exünk, ki a legjobb barátunk és ki tetszik aktuálisan.
És hogy mire kell a cégeknek ez az elképesztő mennyiségű adat arról, hogy mi mennyire érdekel minket? Eladja hirdetőknek a figyelmünket. A XXI. század, de főleg 2010 után már szinte az egyik legfontosabb fizetőeszköz az interneten a figyelmünk. Gondoljunk csak arra a rengeteg reklámra YouTube-on, Facebookon, Instagrammon és a további közösségi médiumokon. Ha valamit ingyen használunk, az sosincs ingyen. Azért is fizetünk. Csak nem pénzzel, hanem azzal, hogy nem tudjuk elkerülni a reklámot. Ezért is van az, hogy a jobb programokért már vagy fizetünk letöltéskor, vagy havidíjas összeggel járulunk hozzá a fejlesztésükhöz.
Viszont a legnépszerűbb oldalak nyilván ingyenesek, és például a Facebook/Instagram/Twitter/Pinterest/TikTok esetében arra sincs lehetőségünk, mint például a YouTube-nál, hogy a prémium előfizetéssel elimináljuk a reklámokat. Nyilvánvalóan ezzel lehet vitatkozni, hogy ez a jelenség nagyon régóta velünk van, hiszen nem tudunk úgy kimenni az ajtón, hogy ne fogadna óriásplakátok és egyéb utcai reklámok tömkelege, és a TV-ben is van reklám, de azok mégis mások. Az mindenkinek ugyanaz, marketingszakemberek választották ki a helyszínt és a reklám témáját, kreatívját. Ugyanez a TV reklámok esetében. Viszont az interneten? 0-24 megfigyelik az internethasználati szokásainkat annak érdekében, hogy olyan reklámokat nyomjanak az arcunkba, ami a legvalószínűbben érdekel.
Persze értem én, nagyon jó dolog amikor a Facebook és az Instagram szuper posztokat ajánl nekünk és tovább „szórakoztat” minket, mintha csak a saját magunk által követett oldalak/emberek bejegyzéseit nézegetnénk, de pontosan ez a célja. Még tovább fenntartani a figyelmünket, hogy még több reklámot lehessen elénk rakni és még többet érjünk a közösségi oldal számára, hiszen az egyetlen, amit látnak a felhasználókból, az a profit.
A filmben azon kívül, hogy a korábbi közösségi médiáért felelős szakemberek szomorkodtak, hogy mit tettek, látható volt egy család is. Persze egy fiktív, színészcsaládról beszélünk, akiknek példáján keresztül igyekezett a sorozat bemutatni, hogy miről is van szó. A legkisebb kislány folyamatos önbizalomproblémákkal küszködött, mert nem olyan az arca élőben smink nélkül, mint az Instagram filteren és nem találta magát elég szépnek. A középső fiút beszippantják az álhírek és a lázító videók egy, a városban folyó tüntetésről, a legnagyobb lány viszont alig használja a közösségi médiát, és nem is érti miért szenvednek a testvérei. A fiú olyan szinten elhiszi a folyamatosan arcába tolt vérpezsdítő tartalmakat, hogy maga is elmegy egy helyi tüntetésre, ahol sajnos azonnal lekapcsolják csóró nővérével együtt, aki csak segíteni akart neki.
A film nem csak rám tett nagy hatást, de az interneten elindult egy „forradalom”, ahol emberek buzdítják a társaikat arra, hogy töröljék le a közösségi profiljaikat, vagy ha nem akarnak ennyire messze menni, kapcsolják ki az értesítéseket. Ugyanis a film üzenete, hogy itt az ideje annak, hogy visszavegyük az irányítást a függőségünkkel szemben, mert valljuk be, mindenki szenved egy minimális közösségi média addikcióban. Elég csak reggelente körülnézni a metrón például, mert én már egy ideje nem nyomogatom a telefonom tömegközlekedésen, csak zenét hallgatok és olvasok, és 10-ből 8 ember biztosan a telefonja képernyőjét bámulja. És nem csupán a fiatalok, de az idősebb korosztály is végig nyomogatja, direkt mindig nézem. Jó, mondjuk ők főleg szókeresőznek meg unokák után stalkerkednek, de akkor is ki vannak téve a folyamatos reklámoknak, és sajnos számukra még nehezebb felismerni a káros tartalmakat és reklámokat, mint a fiatalabb korosztálynak.
Mindenképpen azt ajánlom tehát, hogy aki teheti, minimalizálja a közösségi média használatát. Kövessetek minél kevesebb embert és oldalt, vannak jó alkalmazások például Instagramra, ami megmutatja, melyik ismerősünk nem követ vissza minket. Kövesd ki! Ne legyen semmi felesleges a feedben, próbálj tényleg csak annyi embert és oldalt követni, ami tényleg nagyon érdekel. Állítsd be célokat, például, hogy ne legyen a napi közösségi média használatod 1 óránál több (ezeket nagyon szépen mutatja mind az iPhone mind az Android). Használjátok Facebook Messengeren az aktív állapot kikapcsolása gombot munkaidőben, hogy ne vonja el a figyelmed a fontos dolgokról a folyamatos online jelenlét. Kapcsold ki a közösségi média alkalmazások értesítéseit, én már évek óta például Facebook és Instagram értesítések nélkül élek, hisz ígyis-úgyis ránézek napi 2x minimum, minek jelezzen még napközben is.
Azoknak, akiknek pedig iPhone-ja van meleg szívvel ajánlom, hogy állítsák be az alvásra hangolódás funkciót, ami lefekvés előtt az általad megadott időpont előtt, amikor le akarsz feküdni ráhúz egy második képernyőt a telefonodra, hogy „Jóéjt” és nem mutat semmilyen értesítést. Nagyon fontos, hogy ha tehetjük úgy aludjunk el, hogy legalább fél órája előtte nem nyúltunk a telefonunkhoz, hanem olvastunk vagy esetleg még egy kis tévé belefér. De nagyon fontos, hogy az agyunk lekapcsolódjon a közösségi média okozta stresszről.
Te milyen praktikákkal igyekszel távol tartani magad a közösségi média spiráljától?
Borító: Netflix