Felvásárolták, felhizlalták, majd mikor már szinte mindenki egy emberként utálta, egy hirtelen bejelentéssel feláldozták: visszatekintés az iTunes történetére.
Ha az Apple 2019-ben búcsúztatott zenekezelő szoftvere ember lenne, akár egy személyes dráma hősét is tisztelhetnénk benne. Idegenként érkezett az almás világba, hamar piedesztálra emelték, ám néhány év alatt korrumpálta a pozíciója, s mikor végül elbukott, már senki sem sajnálta. Az antik tragédiákba illő sztori kezdetéhez az ezredfordulóig kell visszamennünk.
Hello, Idegen!
A YouTube és a zenestreaming korában felnövő generáció nem is sejti, hogy a néhány gombnyomással elérhető zene valójában mekkora luxus. Itt, Európa kevésbé szerencsés részén sokan még a 90-es évek második felében is a magnó előtt görnyedve várták kedvenc dalaik felbukkanását, csak hogy rögzíthessék azokat a gondosan felcímkézett TDK/Maxell/stb. kazikra.
Ami az ezredfordulót illeti, akkor már nálunk is tombolt a CD-korszak, a kezdetleges online fájlmegosztók segítségével pedig sokan írták maguknak a lemezeket, vagy ismertek valakit, aki a megfelelő hardver birtokában vállalta a feladatot. A könnyen kezelhető MP3-formátum, az első hordozható lejátszók megjelenése és az otthoni számítógépek elterjedése azonban lassan kirajzolta, hogy a világ készen áll a korongok leváltására is.
A változás szele az elsők között legyintette meg az Apple élére 1997-ben visszatért Steve Jobst, aki a digitális zenében fedezte fel azt a területet, ahol a CD-írós Macek bevezetésével lemaradó almás cég a kanyarban előzhette riválisait. A cupertinóiak 2000-re már olyan sikermodelleket tettek le az asztalra, mint az iMac G3 és az iBook, Jobsék pedig szerették volna, ha gépeik ún. “digitális központként” válnak a háztartások nélkülözhetetlen kellékeivé.
Lényegében azt a szerepet szánták a Maceknek, mint amit ma az okostelefonok és a felhőszolgáltatások töltenek be: gyorsítsák meg a munkát, segítsenek a fotók és videók kezelésében, és persze gondoskodjanak a zenei szükségleteinkről is. Mindezt úgy, hogy azoknak se okozzanak gondot az adott műveletek, akiknek korábban nem volt dolguk számítógépekkel.
A stratégia valójában az 1984-ben bemutatott Macintosh “emberbarát komputer” koncepciójának folytatása volt, ezúttal még nagyobb hangsúllyal a gyakorlati feladatokon. A könnyed kezelhetőséghez viszont könnyen kezelhető szoftverek kellettek, ám az Apple-nek 2000-ben még nem volt korszerű és letisztult MP3-menedzsere. A hatékonyság jegyében végül nem nulláról kezdték a fejlesztést, hanem tárgyalásba fogtak két sikeres szereplő felvásárlásáról: az egyik a Panic-féle Audion, a másik pedig a SoundJam MP volt a Casady & Greene-től.
Mire azonban az Apple kapcsolatba lépett velük, az Audion fejlesztői már az AOL-lel is tárgyalásban voltak, s nem sikerült összehozniuk egyetlen találkozót sem (az Audion-Apple sztori egyébként érdekes tanmese a szoftverbizniszről, itt olvasható teljes hosszában). A befutó így a SoundJam MP lett, ám a kétéves titoktartási záradékkal felvásárolt szoftver “almásítása” több volt szimpla átnevezésnél, a termék addigi kulcsfigurái az Apple alkalmazottjaiként folytatták a fejlesztést.
Az átalakítás során az egyszerűség volt a legfontosabb szempont, melynek érdekében nem csak a kezelőfelületet tették átláthatóbbá, de a program lebutításától sem riadtak vissza: eltávolították például a felvételek készítését és a cserélhető skineket, nehogy összezavarják a digitális analfabétákat (itt ugye mások is hallják a háttérben kuncogó Winampot?). A kész mű az iTunes nevet kapta a digitális keresztségben, Jobs pedig nagy büszkeséggel leplezte le 2001. január 9-én a San Franciscó-i MacWorldon.
A forradalmár
Az előadás kezdetén Jobs elmagyarázta a “30 felettieknek”, hogy épp egy digitális zenei forradalom zajlik, az emberek számítógépen menedzselik az MP3 dalaikat, könyvtárukat pedig saját válogatáslemezekre írják, üres korongok millióit vásárolva. Ezt követően bemutatta az ehhez elérhető rivális szoftvereket és gyengeségeiket: a kusza kezelőfelületet, az eldugott funkciókat, a pénzért feloldható korlátozásokat. Végül ezek ellenpólusaként vezette elő az iTunest, mint egy minden eddiginél egyszerűbb és elegánsabb megoldást.
Az új szoftver megőrizte a SoundJam MP fémes küllemét, de ettől eltekintve teljesen átalakult. Gombok tengere helyett nagyrészt a könyvtárakra fókuszált, az egész UI azt szolgálta, hogy minden fontos feladatot egyetlen ablakból végezhessünk el. Jobs mindezt maga prezentálta a színpadon: mai szemmel már fájó lassúsággal rippelt egy számot, játszi könnyedséggel navigált az ezer tételből álló gyűjteményében, kiírt egy CD-t és dalokat másolt egy hordozható MP3-lejátszóra.
Ez volt tehát a kiindulási alap, egy Total Commander-szerű, de barátságosabb állománykezelő lejátszási gombbal és néhány plusz funkcióval. A néhány hónappal később már OS X appként kiadott iTunes 2 első pillantásra változatlan maradt, de valójában hatalmas újítást hozott, mivel már támogatta a szintén 2001 őszén megjelent iPodot is. Az ikonikus MP3-lejátszó a következő évtized nagyobb részére az Apple legfontosabb portékája lett, az iTunes pedig elválaszthatatlanul egybeforrt vele a közönség fejében: aki iPodot vett, annak az iTunes is kellett.
Hizlalda
Ennél is nagyobb változást tartogatott a 2003-as iTunes 4, ami az iTunes Store digitális áruház tavaszi elindulásával érkezett. Az almás bolt jelentőségét nem lehet túlbecsülni, az iTunes Store gyakorlatilag levezényelte az átmenetet a lemezes zene korából a digitális tartalmak érájába, hatalmas vagyont termelve a kiadókat és a jogtulajdonosokat hosszas győzködéssel megnyerő Apple-nek. A lépés viszont az iTunes szoftver számára azt is jelentette, hogy a minimalista lejátszó hirtelen áruház is lett, egyre jobban hasonlítva arra a szörnyetegre, amivé végül vált.
2003 másik nagy eseménye az iTunes windowsos verziójának rajtja volt. Steve Jobs a MacWorldon jelentette be a történelmi lépést, jelentőségét a “befagyott a pokol” szófordulattal érzékeltetve. A Windows XP-n is futó iTunes 4.9 minden funkciót elérhetővé tett a redmondiak operációs rendszerén is, tehát nem csak lebutított helyettesnek szánták. Jobs a valaha írt legjobb windowsos szoftvernek nevezte, amin még ma is sokan pénkodnak, pedig akkoriban az iTunes még kifejezetten szerethetőnek, az XP-s mezőnyben pedig szépnek is számított.
2005 újabb fontos bővítést hozott a program repertoárjába, az iTunes 4.9-ben debütáltak ugyanis a kisebb forradalmat elindító podcastek. A szoftver innentől az azóta is népszerű audio műsorok felfedezésére, hallgatására, valamint a sorozatokra való feliratkozásra és menedzselésükre is alkalmassá vált, még egy kis zsírral gyarapítva az első verzióra rakodó hájréteget. 2007-ben pedig megjelent az iPhone, majd 2010-ben az iPad is, melyek szintén alapvető kellékként támaszkodtak az iTunesra a szinkronizálásban, például fotóknál, könyveknél, vagy csengőhangoknál.
Ehhez jött még 2010-ben az Apple rövid életű próbálkozása a közösségi oldalak világában, az iTunes 10-zel elindított Ping. A platformon keresztül követhettünk előadókat és barátokat, akiknek a posztjait is láthattuk. Alapvetően nem volt elvetemült ötlet a cupertinóiak részéről, hogy a milliók által használt szoftverükre alapozzanak egy új közösségi oldalt, csakhogy az emberek akkor már a Facebookkal élték “mézes éveiket”, így senkit sem érdekelt a szolgáltatás. A helyzetet felismerő Apple végül két év után beszántotta, cserébe Facebook és Twitter-funkciók integrálásával terhelve tovább az iTunest.
Végtelen végjáték
Ezen a ponton már komoly feladat lenne a program funkcióinak részletes leírása. Zenék lejátszása és menedzselése, Apple-eszközök szinkronizálása és biztonsági mentése, zene-és filmáruház, podcast-hálózat, közösségi funkciók, stb. 2010 után már nagyjából közvélekedés volt, hogy az iTunes egy lassú és nehezen kezelhető program, melynek használatához előképzettséggel felérő tapasztalat szükséges. Sokan emlékeznek még a rettegésre az újabb es újabb verzióktól, amik mindig csavartak egyet a felületen, áthelyezve fontos elemeket.
A helyzeten tovább rontott az Apple Music 2015-ös rajtja is, hiszen végképp bonyolította a képletet. Utolsó éveiben a hatalmasra fújt iTunesért már nem sokan tudtak lelkesedni, még a legnagyobb jóindulattal is csak szükséges rosszként tekintett rá a közönség. Már amennyire szükség volt rá, a PC-k háttérbe szorulásával, valamint a streamelt zenék és az iCloud térnyerésével ugyanis rohamosan csökkent a jelentősége.
Az Apple végül a 2019-es WWDC-n jelentette be a szoftver nyugdíjazását, funkcióit pedig elosztották a Music, a TV, a Books, a Finder és a Podcasts appok között. Az iTunes akkor már csaknem húsz éve képezte az almás univerzum szerves részét, de mégsem kísérte komoly gyász a távozását, mivel nem csak a program hízott ijesztően összetettre, de céljait tekintve sem volt már korszerű megoldás.
Az átalakítás viszont nem érintette a Windowst, tehát az e cikkhez is hasonló nekrológok ellenére az iTunes valójában ma is élő szoftver, az Apple egyik hídfőállása az ablakos platformon az asztali iCloud-kliens mellett.
Forrás: AppleInsider, Walter Isaacson: Steve Jobs
