A Samsung után ezúttal a koreaiak legerősebb kihívóját, a Huaweit vesszük górcső alá. Hogyan vált egy apró sencseni importőr a nyugat mumusává?
Ma már ugyan nehéz ezt elképzelni, de egy évtizede sokan még értetlenül néztek arra a néhány emberre, akik Huawei telefont használtak. A mobilos piacot akkoriban az Apple, a Nokia és a Samsung dominálta, így a nyugati fogyasztók többsége valószínűleg soha nem is hallotta a kínai cég nevét. Pedig 2010-ben, 23 évvel a megalapítása után a Huawei már a világ egyik legnagyobb telekommunikációs vállalatának számított.
Az intenzív növekedés az elmúlt évtizedben sem tört meg, s a kínai óriás napjainkra már az okostelefonok piacán is feljutott a csúcsra. Az 5G-s hálózatépítésben szintén erős pozíciókkal bíró Huawei ma kémkedési vádakkal szembenézve az USA-Kína kereskedelmi háború frontvonalában áll, szerepe megértéséhez egészen a hetvenes évekig kell visszamennünk.
Üdvözöl a Népi Felszabadító Hadsereg
Ekkoriban történt, hogy a későbbi alapító, a hétgyermekes család sarjaként felnőtt Zsen Cseng-fej a szegénységből kiutat keresve belépett a Kínai Néphadseregbe. A Csungkingi Egyetemen folytatott mérnöki tanulmányainak köszönhetően nem harcoló alakulathoz került, hanem a technológiai kutatóegységhez. A férfi összesen 9 évet töltött a katonaság kötelékében, ám 1983-ban egy nagyobb leépítési hullám során visszavonult az állományból. A hadsereghez fűződő személyes kapcsolata viszont a mai napig felvetődik a Huawei körül zajló vitákban.
Civil karrierje első éveit Cseng-fej ugyanazzal töltötte, mint legtöbb honfitársa: igyekezett tisztába kerülni a piac törvényeivel. Az 1978-ban meghirdetett gazdasági reformok ugyanis megváltoztatták az addigi játékszabályokat, a kapitalista szemlélet pedig nem mindenkinek volt magától értetődő. Cseng-fej, aki eleinte egy olajcég logisztikai központjában dolgozott, saját bevallása szerint nehezen boldogult az új keretek között, lemaradását az amerikai és az európai jog tanulmányozásával pótolta. A Huaweit végül 1987-ben alapította meg 5000 dollárnyi kezdőtőkével, méghozzá saját sencseni lakásában.
A magyarra ragyogó teljesítményként lefordítható cégnév az induláskor még egy egyszerű kereskedelmi vállalkozást takart. A Huawei eleinte Hongkongból importált telekommunikációs felszerelésekkel (telefonközpontok kapcsolóberendezéseivel) üzletelt, leginkább Kína elmaradott vidéki területein. Cseng-fej cégének tevékenysége kiválóan rezonált az állam modernizációs terveire, főként, hogy a vezető már a kezdetektől törekedett a külföldi beszállítók mielőbbi kiváltására. Ennek érdekében a Huaweinél külön csapat „fejtette vissza” az importált technológiát, így téve szert az előállításához szükséges szaktudásra. Az önálló gyártást végül 1990-ben kezdték el, amikor már 600 kutató dolgozott a cégnél.
A gyors fejlődésnek és vélhetően Cseng-fej múltjának is köszönhetően a kilencvenes évek elején elnyertek egy nagyobb megbízást a hadseregtől az első nemzeti távközlési hálózat kiépítésére. Nem sokkal később, 1996-ban a pekingi kormány már „nemzeti bajnokká” avatta a céget, ami egy különleges státusz azoknak a stratégiai jelentőségű vállalkozásoknak, melyek piacát maga az állam védi a külföldi szereplőkkel szemben. A hathatós segítség persze nem jár ingyen: a bajnokoktól elvárják, hogy a profit hajszolásán túl a nemzeti érdek elősegítéséből is kivegyék a részüket.
Sprint a csúcsig
A Huawei növekedése az ezredforduló után indult be igazán, ekkor jelent meg a cég a nyugati piacokon. 2002-ben 552 millió dolláros forgalmat generáltak Kínán kívül, 2005-re pedig már a külföldi szerződésekből származott a bevételeik többsége. A mobilos részlegüket ugyan már 2003-ban megalapították, ám a Huawei ekkor még elsősorban hálózatépítésben utazott. Sikereiket olcsó áraik mellett az olyan fejlesztéseknek köszönhették, mint például az elosztott bázisállomások, melyeket egyszerű telepíthetőségük tett vonzóvá a szolgáltatók körében. A hálózati eszközök értékesítésével 2012-ben lettek a világelsők, maguk mögé utasítva a Nokiát és az Ericssont is.
A nemzetközi hódítás ellenére a Huawei sosem ment tőzsdére, a cég a mai napig magánszemélyek és alkalmazottak tulajdonában van. Ez a struktúra szabadabb működést biztosít számukra, így annyi pénzt fordíthatnak a kutatás-fejlesztésre, amennyit csak akarnak. Ez az összeg ma már a 20 milliárd dollárt közelíti, amivel még az Apple-t is lepipálják. A stratégia kapcsán Cseng-fej így nyilatkozott a BBC-nek:
„A tőzsdén jegyzett társaságoknak nagy figyelmet kell fordítaniuk a mérlegükre. Nem fektethetnek be túl sokat, különben csökken a nyereség és a részvényárak zuhanni kezdenek. A Huaweinél mi az ideáinkért harcolunk. Tudjuk, hogy ha megtermékenyítjük a talajt, akkor bőségesebb lesz a termés. Így tudtunk előrébb jutni és sikerrel járni.”
Visszatérve a mobilokra, Cseng-fejék már 2005-ben előálltak saját 3G-s modelljükkel, a kinyitható U626-tal, az első androidos telefonjuk pedig az operációs rendszer bemutatását követő évben, 2009-ben érkezett. Ez volt az U8220, melynek utódját, az U8230-at Red Bull Mobile RBM2 néven már hazánkban is árulták 2010-ben. A cég mobilos törekvéseit később az olcsó Y- és az erősebb P-széria vitte sikerre, ez utóbbi a 2012-es Ascend P1-gyel debütált. A rövid életű Ascend P2-őt rögtön az Ascend P6 követte 2013-ban, ami akkor a világ legvékonyabb telefonjának számított. Ugyanebben az évben megalapították a fiatalokat célzó, kedvezőbb árfekvésű Honor almárkát. Az Ascend-előtagtól a 2015-ös P8-cal búcsúztak, a 2017-es P10 után pedig már tízesével ugrik a számozás, jelenleg a P40-es szériánál tart a Huawei legfontosabb modellcsaládja.
A napokban érkezett a hír, hogy a kínai cég immáron nem csak az Apple-t, de a Samsungot is megelőzte az eladott telefonok mennyiségében, így a vállalat igazi bravúrt hajtott végre: mind a fogyasztói eszközökben, mind az azokat kiszolgáló hálózati rendszerekben a legnagyobb szereplővé vált. Ez a Huawei tehát már messze nem az a szerény importőr, ami 33 éve Cseng-fej lakásán indult: ma 190 ezer alkalmazottat foglalkoztatnak, csak a két legnagyobb központjuk 50 ezer, illetve 25 ezer dolgozónak ad munkát.
A kisebb, tungkuani kampusz talán a legérdekesebb: a kilenc négyzetkilométeren elterülő komplexum 12 kerületből áll, melyek mindegyike egy-egy európai építészeti stílust mintáz. A központban a spanyol, az olasz és a cseh építészet mellett még a magyar előtt is tisztelegnek, a mesevilágot behálózó villamos ugyanis a Szabadság híd másán is áthalad. A cégnek ráadásul még csak nem is kellett megerőltetnie magát a turistalátványosságnak sem utolsó központ felépítéséhez, hiszen csak a tavalyi évben 123 milliárd dolláros bevételt hoztak össze. A Huawei jövője viszont nem feltétlenül lesz olyan rózsás, mint az elmúlt évek, az Egyesült Államok képében ugyanis egy ádáz ellenségre is sikerült szert tenniük.
Nyugati félelmek
Ha nem is érti mindenki pontosan az 5G technológia lényegét, azt talán már egy véletlenszerűen kiválasztott nagymama is el tudja róla mondani, hogy ez a jövő, hiszen annyit szajkózza a média. A Huawei viszont már korán felismerte a nagyobb sebességet, jobb reakcióidőt, és intenzívebb terhelhetőséget biztosító hálózatban rejlő lehetőségeket, így az elmúlt évek során az egyik legfontosabb szereplővé vált a kiépítésében.
Elsősorban ez a jelenleg is dúló konfliktus központi témája, az USA kormányának álláspontja szerint ugyanis a kínai cég nem megbízható, így minden országot igyekeznek eltántorítani attól, hogy a Huawei eszközeire alapozzák a nemzetbiztonsági szempontból is fontos technológia telepítését. Az amerikaiak bojkottjához korábban Ausztrália, Új-Zéland, Japán és Tajvan csatlakozott, nemrég pedig az Egyesült Királyságban jelentették be, hogy a lemaradást is vállalva 2027-ig minden Huawei által szállított 5G-s berendezéstől megszabadulnak.
Közben az Európai Bizottság is inkább a Nokiát és az Ericssont ajánlja a tagállamoknak a kínaiak helyett, a háborúskodás pedig már a vállalat mobilos üzletágának is árt. A Trump-adminisztráció 2019 májusa óta tiltja a hazai cégeknek a Huaweijel való együttműködést, így az újabb telefonjaikon gyárilag nem elérhetők a Google szolgáltatásai. A tilalmat ráadásul néhány hónapja 2021 májusáig meghosszabbították, a kínaiak legjobb reménye így pillanatnyilag a saját operációs rendszerükben, a HarmonyOS-ben van.
A Huawei fő problémája ma pontosan ugyanaz, ami egykor a felemelkedését segítette: a Kínai Népköztársaság. A világ második legnagyobb gazdasága ugyanis teljesen más alapokon működik, mint a nyugat liberális demokráciái, az elnök Hisz Csin-ping rég nem látott mértékű hatalomkoncentrációjával pedig tovább nőtt a két világ közti szakadék. Márpedig ha valaki tart Kína globális ambícióitól, annak a Huawei is aggasztó partner lehet, hiszen a rendszer jellegéből adódóan a cég szoros kapcsolatban áll az országot vezető Kínai Kommunista Párttal.
A Huawei és a Párt
A Kínai törvények előírják, hogy minden olyan cégben meg kell alakítani a kommunista pártbizottságot, amelynek legalább három párttag alkalmazottja van. A Huaweinél működő bizottság titkára egy bizonyos Zhou Daiqi, aki egyben a cég felügyelőbizottságában is ott ül, az évek során pedig számos vezető tisztséget töltött be a vállalatnál. A kommunista bizottságok és titkáraik hivatalosan a cégek „,morális és szociális értékeiért” felelnek, a kritikusok szerint viszont valójában az állami nyomásgyakorlás eszközei. A Huaweit a mai napig vezető Cseng-fej mindenesetre azt állítja, hogy a bizottság kizárólag oktatási célokat szolgál, az üzleti döntésekre nincs befolyása.
A rendszer és a vállalatok közti szoros összefonódás másik jele, hogy a legtöbb vállalatvezető maga is párttag, s ez alól Zsen Cseng-fej sem kivétel. A cég hivatalos álláspontja szerint ugyan ennek a ténynek semmi köze az üzlethez, ám az amerikaiak és a bojkotthoz csatlakozott szövetségeseik ezt vonakodnak elhinni. A Huawei meggyőzőképességét az sem segíti, hogy Kínában az üzleti élet prominensei rendszeresen egyeztetnek a politikai vezetéssel, például a Kínai Népi Konzultációs Konferencia Nemzeti Bizottságának ülésein. A kritikusok fő aggodalma elsősorban az, hogy egy ilyen rendszerben a vállalatok egyszerűen nem mondhatnak nemet az állami kérésekre.
Samm Sacks, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának munkatársa a BBC-nek úgy jellemezte a helyzetet, hogy a szoros állami összefonódás miatt a kínai cégek egyszerűen nem illenek a nyugati rendszerbe, pont úgy, ahogy az eltérő szabványú konnektorok sem passzolnak egymás aljzataihoz. A Huaweinél viszont minden vádaskodás ellenére kitartóan hangsúlyozzák, hogy a kormány nem fog tőlük hátsó kapukat kérni, és hogy nem is kockáztatnák a több ezer milliárd dollárnyi bevételüket egy ilyen felszólítás teljesítésével.
Kémkedik-e a Huawei?
A kínai politikai rendszer elemzését a végtelenségig lehetne folytatni, ám a lényegi kérdésre, hogy valóban visszaél-e a pozíciójával a Huawei, csak egy befejezett jogi eljárás adhatna hiteles választ. Ilyet viszont eddig senki nem tudott felmutatni, bár van néhány említésre méltó ügy. Az egyik legkorábbi botrány 2017-ben pattant ki, amikor az Afrikai Unió székházának számítógépes hálózatáról kiderült, hogy 5 éven keresztül minden éjjel adatokat küldött ismeretlen hátterű kínai szerverekre. A kérdéses hálózat egyik fő beszállítója a Huawei volt, ám a cég határozottan tagadta, hogy köze lett volna a szivárogtatáshoz. Végül nem sikerült rájuk bizonyítani semmit, sőt, az Afrikai Unió tavaly még meg is újította velük az együttműködést.
Az eddigi legizgalmasabb fordulat viszont 2018 decemberében történt, amikor a kanadai hatóságok Vancouverben letartóztatták a cég pénzügyi igazgatóját, Meng Van-csóut, aki mellesleg az alapító lánya. A Van-csóu lefogatására az amerikai hatóságok kérésére került sor, akik a jelenleg is tartó eljárás keretében egyebek mellett az Irán ellen hozott szankciók kijátszásával, valamint üzleti titkok illetéktelen megszerzésével vádolják őt és a céget. Az üzleti titkokat érintő gyanúsítások főszereplője a T-Mobile Tappy nevű robotja, ami telefonok tesztelését képes segíteni valós felhasználói érintések imitálásával. Az amerikaiak szerint a Huawei egy sikertelen felvásárlási kísérlet után kerülőúton igyekezett hozzájutni ehhez a technológiához, többek között úgy, hogy az egyik alkalmazottjuk megpróbálta ellopni a berendezés karját.
A Huawei részéről ezúttal is tagadják a vádakat, a robotos esetet például a fülön csípett alkalmazott magánakciójának nevezték. Eközben minden jogi eszközzel igyekeznek megakadályozni a pénzügyi igazgatójuk kiadatását az Egyesült Államoknak. A siker érdekében maga Kína is heves nyomást gyakorol az USA északi szomszédjára, amit persze sokan újabb bizonyítékként értékelnek a Huawei ellen : Van-csou lefogatása után szinte azonnal letartóztattak két kanadait, s mivel Justin Trudeau miniszterelnök nemrég kizárta az országok közti fogolycsere lehetőségét, a kommunista állam válaszul eretnekség vádjával 8 évre ítélt egy harmadik kanadai állampolgárt.
A pénzügyi igazgató kiadatása ennek ellenére továbbra is folyamatban van, s ha lezárul, még akkor is évekre leszünk az ügy végétől. Persze hiába születne elmarasztaló ítélet, a Huawei minden bizonnyal politikai indíttatásúnak titulálná azt, amit az is alátámasztana, hogy Donald Trump időről időre felveti az eljárás megszüntetésének lehetőségét egy kedvezőbb amerikai-kínai kereskedelmi megállapodás esetén. Mindent összegezve tehát nem mondható ki az, ami a legjobban izgat mindenkit a Huawei kapcsán. Csúfos lebukás, vagy kikezdhetetlen feloldozás híján így maradnak a szikár tények: a kínai óriásvállalat napjaink egyik legnagyobb telekommunikációs cége, készülékei és berendezései pedig milliókat szolgálnak ki. Minden más csak spekuláció.
Forrás: BBC
Borítókép: The Star
