IThon.hu | Techben otthon vagyunk!

Így lett a SimCityből olajfinomító-szimulátor

A SimRefinery megszületése a techtörténelem különös fejezete, amikor a Maxis összeállt egy örök álmodozóval, hogy üzleti célú szimulációkat készítsenek a nagy sikerű városfejlesztős játékuk alapján.

A nyolcvanas években a kiadók még nem álltak készen egy olyan játékra, amiben nem lehetett győzni. Az iparág csak bontogatta a szárnyait, a produkciók túlnyomó többsége pedig egyszerű és jól bejáratott sémákat követett: egymás után teljesítendő szintek, elfogyó életek, legyőzendő főellenségek. A nagyobb cégek ezért is néztek furcsán Will Wrightra, aki egy olyan programmal házalt náluk, amelynek nem volt elérendő célja, s még csak veszíteni sem lehetett benne.  A SimCityben ugyanis egy várost kellett igazgatni, ami vagy jól sikerült, vagy rosszul, de a Game Over akkor is elmaradt.

A projekt elutasítottsága olyan egységes volt, hogy Wright végül egy barátjával, Jeff Braun producerrel állt össze, akivel Maxis néven saját céget alapítottak játékaik PC-s kiadására. Mikor a városfejlesztős móka 1989-ben végre piacra került, instant sikert aratott, a zöldfülű stúdió pedig egy csapásra tekintélyes szereplővé vált. A közönséget lenyűgözte, hogy mi mindent sikerült belezsúfolni a szimpla küllemű programba az úthálózat fejlesztésétől az energiaellátáson át egészen a helyi adók kivetéséig. A komoly téma miatt néhányan már nem is játékként kezelték a SimCityt: az 1990-es Providence-i polgármester-előválasztáson az egyik jelölt például azért esett ki, mert nem boldogult Wrighték virtuális világában.

A felületes szemlélők számára élethűnek tetsző szimuláció nem csak a játékbolondok figyelmét keltette fel. A SimCity megjelenését követő hónapokban egy sor cég jelentkezett a Maxisnél, akik a saját vállalkozásukat modellező üzleti szoftverekre vágytak. Will Wright azonban eleinte ellenezte az ötletet, mert úgy érezte, hogy a SimCityt hajtó technológia nem elegendő a professzionális igények kielégítéséhez.  Ő elsősorban szórakoztató termékként tekintett a szimulációra, ami legfeljebb segítheti bizonyos rendszerek megértését, de semmiképpen sem direkt oktatási eszköz.

A látnok színre lép

Nem sokkal az előtt, hogy Wright és Braun megalapították a Maxist, a kaliforniai techcégek sora egy másik új vállalkozással bővült. Ez volt a Delta Logic, melyet a Digital Research nevű szoftvervállalat kiugrott munkatársai 1986-ban hoztak létre John Hiles vezetésével. Hiles a hetvenes évek elején saját erőből tanulta meg a programozást, részt vett az 1973-ban fellőtt Skylab űrállomás elkészítésében, majd a Digital Research-nél egészen az alelnöki pozícióig vitte. Társa, Bruce Skidmore olyan emberként jellemezte, akinek a fejéből sorra pattantak ki az újabb és újabb ötletek, s folyamatosan azon küzdött, hogy legalább néhányat megvalósítson közülük.

John Hiles a Delta Logic egy korai, házi készítésű termékbemutató videóján. Forrás: The Obscuritory

A nyughatatlan Hilest leginkább a mesterséges intelligencia foglalkoztatta. Azon belül is olyan kérdések, mint például az, hogy programozható-e egy számítógép az úgynevezett tudattalan gondolkodásra. A kognitív elméletek szerint a tudattalan gondolkodás az, ami az ember számára ösztönösen teszi lehetővé néhány komplex cselekvés (például a beszéd) kivitelezését. Emellett a PC-ben rejlő szimulációs képességek is érdekelték, leginkább az ügynök-alapú modellezés, amely az egyes szereplők közvetlen programozásával hoz létre tömeges viselkedésmintákat. A Delta Logic kis csapatának az mozgatta fantáziáját, hogy ennek segítségével használható-e egy számítógép üzletek, piacok, vagy akár teljes országok szimulálására.

Nem csoda hát, hogy Hiles felfigyelt a SimCityre. A Maxis sikerjátékát látva a fejébe vette, hogy Wrighték cégével összefogva képesek lennének olyan szoftvereket alkotni, amelyek úgy lehetnének profi szimulációk, hogy közben szórakoztatók is. Így aztán mikor a stúdió 1991-ben külsős szoftverfejlesztőket keresett, a Delta Logic jelentkezett Jeff Braunnál, és rövidesen hivatalos beszállítókká váltak. S hogy ez miért mehetett ilyen simán, mikor Wright eleinte ellenezte az üzleti szoftverek fejlesztését? A Maxis megváltozott helyzete miatt.

A stúdió ugyanis a SimCity sikere nyomán két év alatt akkorára nőtt, hogy már nem is tűnt képtelenségnek egy külön részleg indítása speciális projektekkel. Ráadásul a vállalaton belüli döntéshozatal is összetettebbé vált, amikor 1992 nyarán a Warburg Pincus befektetési társaság 10 millió dollárért 30%-os részesedést vásárolt a cégben, s képviselőjén keresztül lobbizni kezdett az üzleti megrendelések elfogadásáért. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy Wrighték időközben több játékba is belefogtak (például a hangyakolóniát szimuláló SimAntbe), amiktől nem szerették volna elvonni a saját csapatuk tagjait.

Screenshot az 1991-ben megjelent SimAntből. Forrás: My Abandonware

Mindezek eredményeként a Maxis végül még emelte is a tétet, és felvárásolta a Delta Logicot. Hilesék családias hangulatú vállalkozása innentől Maxis Business Solutions néven futott tovább, ám továbbra is teljes önállóságot élveztek a projektek kiválasztásában.

Olaj a tűzre

A két csapat együttműködése meglehetősen simán indult. Egyrészt Hiles és Wright különc zseni személyisége remekül passzolt egymáshoz, ráadásul végeredményben mindkét céget ugyanaz a cél vezérelte: szórakoztatóbb formában tálalni a tudományos témákat. A különbség csak az volt, hogy Hilesék az adatokra fektették a hangsúlyt, míg a Maxis a szórakoztatásra. Az első nagyobb megrendelésük a Chevrontól érkezett: fejleszteniük kellett egy olajfinomító-szimulátort.

A Chevron richmondi finomítója. Forrás: Chevron

Aki járt már ilyen létesítmény környékén, az tudja, hogy ezek hatalmas, bonyolult komplexumok, azaz a Maxis Business Simulations rögtön a mélyvízben találta magát, nem úszták meg egy Pizza Huttal vagy Burger Kinggel.  Ez azonban nem jelenti, hogy meghátráltak volna, sőt: Hilesék lelkesen belevetették magukat a munkába, és szép lassan körvonalazódni kezdett a SimRefinery névre keresztelt projekt.

A Chevron célja a kaliforniai Richmondban működő finomítójuk személyzetének képzése volt. Az óriási telepen dolgozó csapatoknak és vezetőiknek ugyanis gondot okozott a teljes termelési folyamat átlátása, így gyakran nem vették figyelembe, hogy a saját döntéseik milyen hatással lehetnek az egész üzemre nézve. A másik célcsoport a munkatársak azon része volt, akik nem az olajjal dolgoztak, ezért nem tudták, hogy mi is zajlik körülöttük (pl. könyvelők, HR-esek). A SimRefineryvel tehát elsősorban a finomítási folyamat dinamikáját és a különböző fázisok összefüggéseit szerették volna játékos formában demonstrálni.

Ehhez Hiles csapatának tudományos igényességgel kellett feltérképeznie, hogy miként is működik egy olyan üzem, amiről addig semmit sem tudtak. A Chevron szerencsére minden segítséget megadott. Egy személyes körbevezetést követően a stúdió rendelkezésére bocsátották a finomító működését befolyásoló adatokat, majd minden egyes munkafolyamat leprogramozása után külön ellenőrizték az összefüggések helyességét. A kutatás nagy részét maga Hiles és Skidmore végezte, az aprólékos finomhangolásoknak köszönhetően végül sikerült elérniük, hogy az egyes változók módosítása valósághű módon befolyásolja a szimulált termelést.

Egy a néhány screenshotból, ami fennmaradt a SimRefineryről. Forrás: The Obscuritory

A SimRefinery kódjának magját a Maxisnél dobták össze, Skidmore visszaemlékezései szerint valószínűleg a SimCity alapjainak radikális módosításával. Ez a „csontváz” úgy lett megalkotva, hogy áthidalja a távolságot a Hilesék által használt ügynök-alapú modellezés adathalmazai és a grafikus felület között. A keretrendszerbe ültetve lehetővé vált, hogy a komoly szimulációt a városfejlesztős sikercímhez hasonló játékos formában tálalják. A végeredmény egy barátságos megjelenésű szoftver lett, amelyben sikerrel ábrázolták a különböző termékek előállítását (pl. fűtőolaj, gázolaj, kerozin), az árváltozás hatásait, de még a karbantartás fontosságát is (hanyagság esetén az infrastruktúra leépült, s akár egy hétre is megszakadt a termelés).

A játék a Maxis-címektől megszokott módon nem kapott klasszikus befejezést, az egyetlen cél a finomító nyereséges működtetése volt. A program repertoárjában egy másik jól ismert elem, a katasztrófák lehetősége is visszaköszönt: míg a SimCity-ben tornádók és földönkívüli támadások sújtották a várost, itt a finomító egyes részei robbanhattak fel, ha nagyon ügyetlen volt a felhasználó. A maga módján ez is a tanulást segítette, hiszen a levegőbe repülő egységek látványa kiválóan szemléltette a rossz döntések következményeit.

A SimRefineryt 1992. október 26-án adták át a Chevronnak, s a megrendelő kifejezetten elégedett volt a végeredménnyel. Visszajelzéseik alapján a szoftver nagyban javította a marketinges és a pénzügyi részleggel való belső kommunikációt, hiszen a játékkal végre ezek is ráláthattak a finomító működésére. Hiába teljesítették azonban Hilesék kiválóan a megbízást, a richmondi telepen kívül végül sehol nem használták a programot. A kapcsolattartásért felelős mérnök szerint a projekt a cég átpolitizált légköre miatt bukott el, az akkoriban zajló leépítések közepette egyszerűen nem volt időszerű egy vállalati oktatójáték propagálása.

Forrás: The Obscuritory

A program azonban mégsem készült el hiába. 1993-ban a Kaliforniai Egyetem jelentkezett a Chevronnál, hogy használnák a képzésük során, s egy professzoruk szerint még 1997-ben is felbukkant az órákon. A játékon dolgozó Bruce Skidmore úgy emlékszik, hogy őt még évekkel később is felkereste egy Chevron-alkalmazott, aki egy frissítést szeretett volna, Hiles pedig azt állította, hogy tudomása szerint még 2016-ban is akadt egy finomító, ahol futtatták a SimRefineryt.

Mai ismereteink szerint viszont a játékból egyetlen működő példány sem maradt fent. A cikkünk forrását jegyző szerző legalábbis évek óta kutatja a témát, ám sehol sem sikerült előásnia a szoftvert. A történet megírása során felkereste a Maxis Busines Simulations egykori munkatársait, a Maxis embereit, Hiles családját, de még a richmondi Chevron-telepet és a Kaliforniai Egyetemet is, de senki nem tudott neki segíteni. A Maxis valószínűleg egy költözés során vesztette el a céges archívumba került másolatot, ennél viszont sokkal érdekesebb, hogy miként semmisülhettek meg Hilesék példányai.

A kaland vége

Az olajfinomítós projekt után a Maxis Business Simulations tevékenységén elkezdett nyomot hagyni álmodozó vezetőjük örökmozgó személyisége. Hiles ugyanis szinte folyamatosan úton volt újabb és újabb cégekkel egyeztetve, melyekből egy sor ambiciózus projekt ötlete született meg. Ilyen volt például az elektromos hálózatok működtetését szimuláló SimPower, vagy egy sokkal különösebb program, a SimEnergy. Ez egy japán partnernek készült volna, és egy erőmű vezetőjének egész életét, azon belül is döntéseinek hosszú távú következményeit kívánta modellezni. A Yoshi nevű főhős a történet végén a saját unokái előtt felelt tetteinek környezetre gyakorolt hatásáért.

Ebből és a legtöbb ötletből azonban végül soha nem lett semmi. Vagy azért, mert annyira elrugaszkodott a valós lehetőségektől, vagy azért, mert egyszerűen nem haraptak rá a megrendelők. Néhány projektet viszont sikerült befejezni, ezek közül is a legfontosabb a SimHealth nevű volt, ami a Markle Alapítvány számára készült, s egyfajta vitaindítóként az 1993-as amerikai egészségügyi reform kihívásait szimulálta. Hilesék ugyan aprólékosan igyekeztek modellezni a különböző döntések kölcsönhatásait, de a téma átpolitizáltsága miatt rengeteg kritika érte őket, hogy a beprogramozott változók ideológiai alapon elfogultak. Ez lett a csapat egyetlen olyan szoftvere, ami a boltokba is eljutott (sőt, állítólag még Bill Clinton lánya is kipróbálta a Fehér Házban), ám végül csak 50.000 példány fogyott belőle.

Mire azonban a SimHealth 1994-ben piacra került, Hilesék már ismét a saját útjukon jártak. A Maxis vezetői ugyanis besokalltak a rengeteg terméketlen projekttől, és nem láttak már fantáziát az üzleti szoftverekben. Hiles így kivásárolta a csapatot, és Thinking Tools néven folytatták a tevékenységüket. Az új cég és a személyzetnek kiosztott hangzatos titulusok sajnos nem varázsolták hatékonyabbá a működést, továbbra is nagyon kevés ötletet sikerült megvalósítaniuk. Az egyik ilyen a Project Challenge lett, ami egy rendkívül igényes, teljesen szinkronizált szimuláció volt egy projektmenedzser munkájának kihívásairól.

A gyenge pénzügyi eredmények láttán Thinking Tools igyekezett előre menekülni, s 1996-ban befektetők reményében átváltottak a tőzsdei modellre. A családias hangulatú vállalkozás ezzel igazgatótanácsot kapott a nyakába, akiknek a nyomására egy külsős CEO-t hívtak segítségül az üzleti oldal ráncba szedéséhez.  Így lépett színre Phillip Whalen, és elkezdte a saját embereivel feltölteni a fontosabb pozíciókat. Lefokozta például a csapat művészeti vezetőjét, aki a kezdetek óta felelt a szoftverek látványáért, de még a cég társalapítóját, a mérnöki munkát felügyelő Bruce Skidmore-t is. Az intézkedések rengeteg feszültséget szültek szoros kötelékben dolgozó társaságban, és nem is vezettek eredményre.

Whalen nagy terve ugyanis csúfos kudarcot vallott. Az új vezető egy akár több partnernek is értékesíthető szoftver készítését indította el, amivel az Y2K-probléma hatásait lehetett megjósolni az egyes vállalkozásokra nézve. Alapvetően jó ötletnek tűnt, hogy egy univerzális programmal másszanak ki a csávából, csak hát a Think 2000-ből végül mindössze egyetlen példányt sikerült eladniuk (bár Skidmore visszaemlékezései szerint az is megeshet, hogy kettőt). 1998 első negyedévében a Thinking Toolsnak így már egy cent jövedelme sem keletkezett.

A Think 2000 volt a Thinking Tools utolsó dobása.

Ezzel pedig meg is pecsételődött a csapat sorsa. Hiles ugyan próbálta menteni az emberei munkáját, és kivásárlási tárgyalásokba kezdett a BiosGrouppal a személyzet átvételéről, de ez az új vezetőség közbelépése miatt meghiúsult. A vállalatból végül külön adtak el minden értékesíthető elemet, a maradványokat pedig a texasi GVI Securitiesre, egy videós megfigyelési rendszerekkel foglalkozó cégre sózták rá. Az alkalmazottakat viszont végkielégítés nélkül tették az utcára, egyedül az irodában használt eszközeiket vihették haza.

És valószínűleg ez a döntés az, ami miatt a SimRefinery olajfinomító-szimulátor még a Thinking Tools egykori tagjainál sem maradt fent. A kiábrándult csapat ugyanis fogta az összes mozdítható tárgyat, és egy hatalmas tüzet rakott belőle. A lángok martalékává vált minden, amin addig dolgoztak, így a cég munkássága ma már csak itt-ott felbukkanó screenshotokon és videókon él tovább. Ami viszont megmaradt, az a 2016-ban elhunyt Hiles és társainak máig érdekes története, akik évtizedekkel azt megelőzően próbálták mesterséges intelligenciával segíteni a problémák megoldását, hogy még a csapból is ez a téma folyt volna.

Forrás: Phil Salvador/obscuritory.com

Kapcsolódó cikkeink

Érkezik a Netflix játékszolgáltatása az App Store-ba

Anikó

Megkezdte a játékok tesztelését a Netflix

Anikó

A Google szeretne a világ legnagyobb játékplatformja lenni

Anikó